Életem leghosszabb kávéja

Életem leghosszabb kávéja

-Gyere, főzök egy nagyon finom kávét! – unszolt.

-Már három után nem kávézom… – próbáltam kibújni, tudtam, hogy nem a kávé a lényeg, hanem az, hogy meghallgassam.

-Háromig el is felejted, hogy kávéztunk, annyira régen várom már, meg el szeretném mondani neked, mi történt tegnap, meg tegnap előtt – kérlelt, és nézett rám.

– A kávézás olyan, mint az ölelés, szükségem van rá.

-Tényleg, régen beszélgettünk már, igazad van, bemegyek – szólaltam meg, mert eszembe jutott, mennyire várom reggelente a kávét, az aznapi Bibliai olvasni valómhoz, de az ölelés, az szíven talált, arra mindenkinek szüksége van, az egy életben tartó tevékenység.

Bementünk. Éreztem, hogy neki máris jó napja van, feldobódott, sürgött-forgott, már főtt a kávé, elém tette a csészét, a cukrot, abban a tartóban, amit csak az illusztris vendégeknek teszünk ki,….és beszélt, és beszélt…..hallottam, hogy lefőtt a kávé, és még mindig beszélt…..megköszörültem a torkomat, mire ő felpattant:

– Jaj, nézd, már készen is van – öntötte szét a négyszemélyes kávét kettőnk között – parancsolj, tegyél bele, amit szeretnél, nagyon örülök, hogy még három előtt lefőtt, és megihatjuk. – mondta, és a falon lévő órára pillantott, amit óhatatlanul követett a szemem, így megláttam, hogy három lesz két perc múlva. Nyilván ilyenkor már nem iszom meg ezt a rengeteg kávét, és néztem értetlenül a csészére.

– Egy pohár vizet tudnál mellé adni? – kérdeztem óvatosan, mert tudtam, hogy nem mellé kell, hanem helyette. Szomjas voltam, és féltem, hogy még véletlenül megiszom a kávét, aztán egész éjszaka nem alszom.

-Persze, rakhattam volna, ez a Piri is, akiről beszéltem az előbb, ő is mindig megjegyzi, hogy a kávét csak vízzel kell felszolgálni…- már landolt is előttem egy nagy pohár víz, amiért nagyon hálás voltam. – ….szóval nem értem, hogy miért kell ennyire részletesen leadni azt a jelentést, állítom, hogy senki nem fogja elolvasni …… – folytatta a beszámolót.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy picit nagyobbat kortyoltam a kávéból, így még messzebb tettem le magamtól az asztalra, szerencsére nem vette észre, mert éppen hatalmas energiával a tegnapi sztorit kezdte el mesélni. Közben azon járt a gondolatom, miért nem hallgatjuk meg egymást sűrűbben. Miért sajnáljuk az időt egymástól? Miért kell kávéra hivatkozva ülnöm itt? Miért nem mondtam, hogy nem kérek kávét, de egy pohár vizet nagyon szeretnék vele meginni, hogy el tudja mesélni ezeket a dolgokat, mert őt ez megnyugtatja…. és nekem is jó…. mert ezeket csak nekem mondja el, bennem megbízik. Nem fogom senkinek elmesélni. (Most sem neked, mert nem tartozik rád.)

-Nem ízlik a kávé? – kérdezte nagy szemeit kerekítve – olyan, mintha csak a víz fogyna. Pedig már elmúlt három óra – s együtt pillantottunk rá az órára, fél hat múlt néhány perccel. -Ez egy nagyon hosszú kávé volt, azért nem fogyott! – mondta, és nagyon jót nevettünk.

-Nagyon hálás vagyok neked, hogy bejöttél beszélgetni!

-Hát, ez volt életem leghosszabb kávéja! Legközelebb majd eleve vizet, vagy teát fogok kérni, mert úgy is tudunk beszélgetni, és egymásnak örülni – búcsúztam egy nagy öleléssel.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogyan kellene jobban figyelnünk egymásra, hogy lehetne sűrűbben meghallgatnunk egymást? Hogyan lehet, hogy Istennek soha nem hálálkodunk ennyit csak azért, mert meghallgat minket? Miért vesszük olyan természetesnek, hogy meghallgat, és persze még segít is? Miért gondoljuk, hogy neki azonnal, mindent félre kell tennie, és ránk kell figyelnie? Nekünk miért olyan nagy dolog, hogy „csak” meghallgassuk a testvérünket, a gyerekünket, az anyukánkat, a szomszédunkat, az ismerősünket?